Nagyon furcsa...mikor azt mondják éljél meg a gyerekeddel minden pillanatot mert nagyon gyorsan elszáll... na ez igaz. Olyan mintha tegnap született volna, erre itt vagyunk hogy bölcsi.

Mikor terhes voltam Nonóval, már akkor tudtam hogy 2 éves kora körül vissza szeretnék menni dolgozni. Nem azért mert annyira vágyok vissza (mondjuk jól fog esni a felnőtt társaság) hanem mert valljuk be őszintén, mire elég az a 25 ezer forint!? Sajnos a mai világban jó indulattal egy bevásárlás és csókolom. Megmondom őszintén, hogy ha 3 éves koráig kapnám a GYED-et, ugye amibe most vagyok, akkor nem mennék még melózni. De sajna ez van. A tesókérdéssel meg úgy vagyok, hogy egyenlőre nem szeretném. Majd ha Norina nagyobb lesz. Amúgy se vagyok az a típus akinek az idegrendszere kibír egyszerre több, kis korkülönbséggel született gyerkőcöt. Na meg az más kérdés hogy az endometriózis végett vajon lehet e még, mert ugye Norinánk is csodagyerek.

Elkezdtük a beszokást. Egész jól ment. Én is izgatott voltam, hogy úúúú mennyi szabadidőm lesz. (október 30-án kezdek a munkába) Kinyalom a házat meg végre lesz idő magamra.....na persze. Semmi nem jött össze ebből. De már meg sem lepődök. Viszont a héten a hatalmába kerített az elválás érzése. 20 percenként jön rám a sírógörcs, mert hiányzik a gyerekem. Aztán ezt felváltja a bűntudat, hogy én ott hagytam őt, és vajon mit csinál, szeretgetik e? Pedig milyen vagány voltam hogy milyen király lesz fellélegezni és egy kicsit átpasszolni az anyai felelősséget. 

Azt hiszem minden anya így van ezzel. Sokszor besokalunk a teher alatt, de amikor egy kicsit lazul a hurok, (bölcsi, ovi, vagy csak a nagyszülők elviszik egy kicsit) akkor meg ki vagyunk akadva hogy de a kicsikénk...:)  Ez a tipikus semmi nem jó nekünk érzés. :)

Minden esetre szerintem nehéz lesz, mert az eddigi feladataim mellé még jön egy új, hogy dolgoznom kell. Nyilván majd belejövök és megszokom majd, hisz nem én vagyok az első meg az utolsó sem. De az olyan ember mint én, aki nehezen éli meg a változást, annak idő kell. 

Ivett