Ígértem nektek a "mindent a trombózisról" bejegyzésem után, hogy megírom a saját történetemet.

Amikor végeztem a sulival, nem volt pénzem vállalkozást indítani, így gondoltam elmegyek melózni és gyűjtögetek. Ez így is történt. Egy kocsmában dolgoztam pultosként. Abban az évben karácsony előtt, nagyon megfáztam, a doki antibiotikumot is írt fel. A megfázásom elmúlt, de írdatlan éles, nyilaló fájdalmam lett, bal oldalt az alhasamban. Visszamentem a dokihoz, aki szerint bélgyulladást kaptam az antibiotikumtól, hát írt fel egy gyulladáscsökkentőt. Hiába szedtem, a fájdalom nem múlt, és már sugárzott a lábamra. Aztán egy vasárnap, amikor este zártam be a melóba, olyan érzés volt, mintha félre léptem volna, és a térdem beakadt volna. Gondoltam magamban, na de király, már más se hiányzott. Hazavezetni már nehezen tudtam, mert a kuplungot alig bírtam benyomni, olyan fájdalmam volt. Hazaérve csak arra vártam, hogy lezuhanyozzak és egy jót aludjak. Hála isten hogy apukám észrevette hogy bicegek és kérte hogy toljam le a nadrágot, had nézze meg a lábam. Azt hiszem ez volt a szerencsém. Amit láttam, az örökre beleégett az agyamba. Az egész lábam kétszer akkorára volt dagadva és már teljesen lila volt. A lábujj körmeim pedig feketék. Apa azt mondta, hogy nagy baj van, most ülünk kocsiba és irány a kórház. Anyu vezetett, de az szegény olyan ideges volt, hogy nyomta neki mint állat, még a dísztárcsáját is elhagyta egy kanyarba. :)

Beértünk, lefektettek. Jött a hematológus, aki az ajtóból rám nézve közölte, hogy ez bizony trombózis, de behívja az ultrahangos orvost. Áttoltak az ultrahangba, addigra otthonról beért az ultrahangos doktornő. (örök hálám érte) 

Közölte hogy a mély vénám van elzáródva a comb hajlatban és a térd hajlatban. Már toltak is az intenzívre. Helyzethez képest, halál nyugodt voltam. Ellenben nagyon aggódtam anyukámért, akiről akkor derült ki hogy várandós és Pistimért, aki amúgy sem bírja a kórházakat és már az ájulás szélén volt. Pláne amikor rákötöttek a defibrilátorra, azzal a szöveggel hogy soha nem lehet tudni. Bíztató nem?

Az intenzíves dokinő jött ment, telefonálgatott. Aztán elém rakott egy papírt és elmondta a lehetőségeimet. A lényeg az volt, hogy írjam alá a papírt, mert vagy a trombózisba halok meg, vagy a kezelésbe. Választásom nem volt. 72 órás kezelést kaptam, ami azt jelentette, hogy egy gép 72 órán keresztül adagolt egy speckó gyógyszert, amitől a szervezetem valahogy felbontotta ezt a vérrögöt. A mellékhatás a vérzés volt. Gyakorlatilag bárhol és bármim bevérezhetett volna. De hála isten nem volt semmi gond. Igaz hogy a 3 napban nem igazán tudtam magamról. Pisti etetett, ami közben elaludtam és úgy ébresztgetett. Nagyon kiszolgáltatott voltam és ez baromi rossz érzés volt. Az ágyban fürdettek, mert nem lehetett megmozdulni, még felülni sem. Szörnyű volt. 1 hét után, mivel jól reagáltam a kezelésre, leraktak a belgyógyászatra. A legjobb élményem az volt, amikor pisilni kellett. Felállni nem lehetett, nem is tudtam volna. A nővérhívó nem volt jó és a kórterem ajtó is be volt zárva. Hazatelefonáltam Pistinek (mert hát akkor még nem volt okostelefon hogy megnézzem neten a kórház számát) hogy hívja fel az osztályt, hogy jöjjön be valaki. Komoly nem? Magyar egészségügy.

Ha jól emlékszem majdnem 2 hetet voltam még a belgyógyászaton. Gyógytornász jött hozzám, segíteni felállni. Persze én azt gondoltam, hogy ne vicceljenek már, mi az nekem. Úgy visszazúgtam az ágyba mint egy rongy baba. De lassacskán sikerült sétálgatni. Miután hazaengedtek, Pistim segített nyújtogatni az izmaimat, mert letapadt az összes a lábamba. Aztán jött 8 kemény táppénzes hónap és vizsgálatok. Pesten a Honvéd Kórházban csináltak egy genetikai vizsgálatot a véremből, ahol kiderült hogy C protein csökkenésem és 8as faktor emelkedésem van. Akkor még dohányoztam és fogamzásgátlót is szedtem, és ez így mind együtt csinálták a trombózist. Egyébként ez a két dolog a vérképzésben játszik szerepet és ezért nekem jobban alvad a vérem az átlag embernél. Később kiderült hogy a nagymamámnak és a nagyobbik húgomnak Leiden mutációja van. Ez konkrétan a trombózisra való hajlam, amit ugyebár tovább örökítesz bizonyos esetekben, mert ez egy genetikai mutáció. 

Eredményképpen sajnos örök életemre vérhígítókat kell szednem, jelenleg, mivel szoptatok, meg a terhességem alatt is, inekciózom magam, mivel az nem megy át a tejbe és a babámra sem volt káros hatással. Így viszont a császárnál sietni kellett, mert nagyon véreztem, ami utána meg is látszott, mert az egész hasam fekete volt, mint akit megvertek. Remélhetőleg Norinám nem örökölte, de amint lehet már viszem is kivizsgáltatni, nehogy baj legyen. Ez van, igazából ezzel együtt lehet élni. Nem agyalok rajta hogy úr isten, mi van ha újra kapok egy trombózist, vagy egy embóliát, vagy egy strokot. Mert ez bizony nekem benne van a pakliba minden nap. De ha ezen rágódnék, már meg lennék keseredve. Ami dühít, hogy állam bácsi szemében, én nem számítok tartós betegnek, úgy hogy most is 10 ezer forint csak az inekcióm egy hónapra. Viszont a lisztérzékeny tartós beteg, pedig gyógyszert sem kell szedjen. Félre ne értsetek, én nem bántok senkit, mert az sem lehet kellemes. De kicsit érdekes hogy ez a betegség nem került fel, a kedvezményesen adózók listájára. Ez van. Ezzel kell élnem. Tanulság és jó tanács: ha volt a családban szív és érrendszeri megbetegedés, akkor érdemes azt mihamarabb kivizsgáltatni, pláne ha lányunk van, és mielőtt eszetlenül íratnánk fel neki a fogamzásgátlót. 

Várom a hozzászólásaitokat és a kérdéseiteket itt és facebookon is. :)

Ivett